Beszélgettünk és rájöttem valamire. Régen iszonyű intravertált voltam. Utáltam az embereket, utáltam a világot, azon gondolkoztam, hogyha nagy leszek elmegyek remetének vagy erdésznek. Állatorvos akartam lenni, mert hogy az emberek nem érdemlik meg, hogy gyógyítsák őket. Ma iszonyű extravertáltnak tűnök. És valószínüleg nem vagyok az, csak szépen felvettem egy álarcot. Anyukám mondja mindig, hogy mindig mindent harapófogóval kell belőlem kihúzni. Igen így van. Nem szívesen nyílok meg. Pedig a felületes szemlélő valószínűleg azt hiszi. Pedig nagyon sokszor csak ülök és magamban azon gondolkozom, hogy mi köze hozzá bárkinek is, minek mondjam el. Valahol elvárom, hogy a másik kitalálja, pedig ez egy faszság.
Ma már nem gondolom, hogy nem lennék orvos, mert az emberek nem érdemlik meg, de még mindig bennem van, hogy ez az egész kibaszott, önző, vak világ bekaphatja. Kiváncsi vagyok hova fog ez bennem alakulni, néha ki kellene mondani a gondolataimat...
