Elmentünk ebédelni. Egy kicsit elhúzódott. Kb. mostanáig. 
Szóval a fél nap szabi mára biztosan befigyel.
Utálom a lelki állapotomat. Anita már egyáltalán nem jár a fejemben. Most már szép lassan jó 1-2 hónapja biztos vagyok benne, hogy túl vagyok rajta. Tegnap felhívott, hogy mi van velem és egy kicsit sem viselt meg. Ellenben ma rájöttem, hogy a lelki állapotom még mindig kurva labilis. Félek. qrvára félek. Félek elengedni magam és csak hagyni a dolgaimat, félek, hogy nem ismerem a másikat. Félek, hogy pofára esek. Persze 2 hét után nem is lehet ismerni. És ez lehet, hogy jó is, mert különben sírva, sikítva elrohanna előlem. És még így is erővel fogom vissza magam, hogy ne mondjam neki, azt, hogy hiányzol, hiányoztál, csak azért mert egy napja nem láttalak...
Néha jó lenne jobban érezni, hogy vajon Ő mit akar. Mert ugyan sejtem, meg érezteti, csak... Igen én többet csókolóznék, többet szexelnék! Főleg ez utóbbi. Végre szexelnék. És az a baj, hogy nem szexelnék. Az végül is megvolt a kikötözős, BDSM-es megerőszakolásossal. 
Én szeretkeznék. Bár ez nem biztos, hogy jó lenne. Túlontúl vágyom rá és félő, túlontúl elérzékenyülnék. A végén még hülyeségeket beszélnék neki és elmondanám, hogy mennyire kedvelem. 
Barátnőm, aki most tanul pszichológusnak azt mondta, hogy szex függő vagyok. A szeretetemet szexel fejezem ki. De hát a testbeszéd, az jó. 
És most egyre jobban úgy érzem, hogy jószerivel másra sem tudok gondolni. 
És ezt utálom, mert nem csak azt akarom tőle... De azt már nagyon.
Jó lenne ha érezném, hogy akar, ha közeledne, elkapna és megdugna. Van bennem valami, hogy nem! Én nem akarok kezdeményezni és megvárom. De meddig kell várnom? Pedig életemben nem csináltam ilyet. Azt hiszem idáig a leghosszabb várakozásom a második randiig tartott. És mivel én ezt a BDSM-et nem sorolom oda, immáron 2,5 hét napi találkozások és együttalvások után is, érzésre, szexmentes a kapcsolatunk.
