Itt ülök fáradtan, Bonanzát hallgatva, a gép elött, figyelem az esetleg felugró MSN ablakot de egyedül vagyok hagyva... És megint... Álmos vagyok és nincs kedvem aludni. Azt hiszem nem vagyok normális...

Új beköszönőm blogján jártam. Temetésen volt. Nem szeretem a temetéseket. Valahogy nem olyanok amilyennek lenniük kellene. Egy csomó ember összegyűlik, elmondják, hogy a másik milyen jó volt és szenvednek, azzal a felkiáltással, hogy a másikat siratják. Miért? NEM! Nem a másikat siratják, magukat siratják, az emlékeiket siratják. Ez a része érthető. Amikor azt mondják, hogy hiányozni fog, érthető. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vagyok szomorú egy temetésen, és nem bőgnék mint az állat. De kérek mindenkit az én temetésemen ne tegye! Azért van vége, hogy új kezdődjön. Nem azt mondom, hogy örömtáncot kell járni (Szabad, ha azt akarsz ) Meg logikus ha az ember szomorú, de én magamnak akkor is vidám temetést szeretnék. Elvégre, amikor én elfogok menni 120 évesen az már természetes. . Addig meg Carp Diem! (És járatom a pofámat amikor századszorra megnézve is a mai napig bőgök a holt költők társaságán. ) (Jut eszembe utálom a szülőket és én is az vagyok, de ezt majd egy másik regényben. )

Egyébként meg:

"Ha Te nem mész el mások temetésére Ők sem fognak elmenni a tiedre."