Van két szó. A lehetetlen és a soha. Nem tudok velük megbarátkozni. Valahogy nekem ebből a kettőből a feladás érzete jön. Persze vannak, amik soha nem fognak bekövetkezni és vannak dolgok amik belátható időn belül nem megvalósíthatóak. De ezt a két szót akkor sem szeretem.

Más:

Tudnám, hogy miért vagyok türelmetlen. Miért nem hagyom rá a kis játékait? Azért, mert én ennél pörgősebben indulok? És ha mindent meg tud jegyezni, akkor azt miért nem, hogy rossz szagú a leheletem? Miért érzem úgy, hogy vergődök, amikor csak fülig érő szájjal kellene rohangálnom? Azt hiszem az frusztrál, hogy úgy érzem nem tart pasinak. Vagy valami hasonló. Nem tudom magamban összerakni a dolgokat és ez nem tesz jót a lelkivilágomnak. Tegnap nem kicsit akadtam ki. Mi kell ahhoz, hogy kedvességet kapjak tőle huzamosabb ideig és ne csak elcsöpögtetve? Vagy csak én vagyok frusztrált és attól nem tudom helyére tenni a dolgokat?

Azt hiszem itt az ideje, hogy a dolgokat csak hagyjam folyni a saját medrükben és megvárjam mi lesz belőle. Menni fog?