Írnék. Írnék és nem tudom szavakba önteni. Gondolatokba sem...

Tegnap megint rendesen belém gyalogoltak. Nem azzal, amit mondott, hanem ahogy mondta. Mert mondja, mert örülök neki, ha mondja, mert akkor eldönthetem, hogy változtatok rajta vagy nem. De mondja úgy, mintha ember lennék, mondja úgy, mintha akarna tőlem valamit. És ne akkor mondja, amikor szeretkeznék vele, hogy aztán csak egy baszás legyen belőle, dühből, erőből, úgy, hogy nekem fájt fizikailag.

Délután elmentem vele vásárolni, megcsináltattunk egy polcot. Nagy harapós kedvében volt. Megpróbáltam nem tudomást venni róla, de amikor haza értünk, meg akartam ölelni és elfordult. Az volt az utolsó csepp. Akkor azt mondtam, hogy köszönöm. Le kell szedni ugyan az egómból, de ez nekem már túl sok. És el akartam indulni haza. És láttam, hogy ezernyi dolga van és végül inkább elmentem Henrikért az iskolába és elvittem úszásra. Ott ültem, elmélkedtem, Csernust olvastam. És azon gondolkoztam, hogy mi miért akarunk szarból várat építeni? Ennek így mi értelme van? És rájöttem, hogy hazahozom Henriket és utána hazamegyek. Amikor ide elértem a gondolataimban kaptam egy SMS-t, amiben bocsánatot kért, és, hogy nem a személyemnek szólt a viselkedése, csak egyéb problémái vannak, amiről nem akar beszélni persze. És ezt most még megértem, de hosszútávon, sőt rövid-középtávon se megy nekem bizalom nélkül. Én megosztok a másikkal mindent, de ha a másik nem osztja meg velem a dolgait, akkor én mit gondoljak? És hangsúlyozom, itt nem a most megosztásról van szó, hisz nem ismer. Itt a hosszú távú bizalomról, amire egy kapcsolatnak épülnie kellene. Amire közölte, hogy Ő hosszú távon se fogja. (Azt hiszem nagyon zokon vette azt is, hogy tudom a blogja címét, hiszen azzal is a magánszférájába hatoltam. Igaz, hogy rólam szól és csak azt tudtam meg belőle, amit ki kellene fejeznie az életben és nem tud akar.)

És most még itt vagyok. És nem tudom, akarok-e maradni. Megvacsiztunk, tanultam Henrikkel, most Ő tanul Henrikkel. És idefeküdt a kanapéra mellém. De persze úgy, hogy a lába néz felém és nem a feje. És tudom, hogy fáradt. Én is az vagyok. Napok óta 5 órákat alszom, ráadásul azt is csak félálomban...

És most itt ülök, gépelek és nem tudom mi legyen. Maradjak? Menjek? Módszeresen rombol. Itt vagyok majd 3 hete egy kapcsolatban és szeretet hiányos vagyok. Hát ez normális?